A szülés kezdete – indulás vagy indítás

A fogantatás pillanatától, vagy legkésőbb a teherbeesés tényének nyilvánvalóvá válásától, tervezgetni szoktuk a szülésünket. Hogy fog kezdődni? Hol leszek éppen akkor – és merre jár majd a párom? Lesz-e elegendő időnk beérni a kórházba? Éjszaka kell majd rohannunk, vagy napközben a csúcsforgalomban araszolgatni? Mennyi ideig tart majd a vajúdás? Mikor, melyik fázisban induljunk el?

Én négy gyermeket szültem, de mindegyik eset teljesen más volt. Először közel másfél nap volt a fájások kezdetétől a kislányunk megszületéséig tartó időszak, másodszor viszont alig két óra alatt mindenestül megvoltunk – útközben a piros lámpánál már nem tudtunk megállni, mert valóban „jött a gyerek”. A harmadik esetben infúzióval és burokrepesztéssel segítették elő a folyamat elindulását, negyedszer pedig minden teljesen szabályosan zajlott, úgy, ahogy a szakkönyvekben meg van írva.

A fentiekből látszik, hogy bár jómagam társammal együtt a természetes folyamatoknak vagyok híve, egyszer mégiscsak el kellett fogadnom, hogy a szülést mesterségesen indították el.

Mikor lehet erre szükség?

A szülészettel foglalkozó tudományos irodalom meg szokta különböztetni a terhesség befejezését, a szülés indikált megindítását és az ún. „programozott szülést”.

Nyilvánvalóan csak akkor kezdenek bele jóval korábban a szülés megindításába, ha ennek elengedhetetlen egészségügyi oka van. Ilyennek számít elsősorban az, ha megszűnnek a szívhangok, és mérgezés veszélyétől kell tartani, de néhány, a terhesség során fellépő súlyos betegség is indokolhatja ezt a lépést. Ilyenek például: az anyánál fellépő komolyabb szív-, tüdő-, máj- és veseproblémák, a retinaleválás, mérgezés, baleseti sérülések, rákos folyamatok megindulása stb. A magzati betegségek közül elsősorban azokat veszik figyelembe, amelyek a születendő gyermek életképességét kérdőjelezik meg. A 28. hét előtt befejezett szüléseknél a magzat túlélésére alig van esély, de később már nagyon fontos szemponttá válik, hogy a negyvenedik héthez minél közelebbi időpontra sikerüljön kitolni a beavatkozást, hogy lehetőleg életképes lehessen a gyermek. (Ez néhány esetben komoly erkölcsi dilemmát jelenthet a szülőknek és az orvosoknak egyaránt. Életveszélyes betegség kapcsán ugyanis minden egyes nap, amivel későbbre tolják a szülés megindítását, növeli a betegség által okozott veszélyt, ugyanakkor egyre több esélyt ad a koraszülött gyermeknek a túlélésre.)

A programozott szülés megint mást jelent. Az ultrahangos vizsgálatok alkalmával pontosítani szokták az utolsó menses idejéből kiszámolt magzati életkort, és ezzel együtt a születés várható időpontját. Optimális esetben a baba világra is jön a 280. nap körül (általában plusz-mínusz három napot tartanak ideálisnak a nőgyógyászok). Előfordulhat ugyanakkor koraszülés és túlhordás is. Előbbire nem nagyon lehet precízen felkészülni, ilyenkor érdemes rábízni magunkat az orvosunkra és a szülésznőre – nyilván értik a dolgukat, és mindent megtesznek azért, hogy rendben menjen a szülés. A dilemmát inkább az szokta jelenteni, ha túl vagyunk a 280. napon, a magzat megfelelő súlyú és egészséges, és mégsem kezdődött még meg a vajúdás.

A terhesség végén egyre gyakoribbá válnak az ellenőrzések; szívhang-hallgatások és nőgyógyászati vizsgálatok. Ha az orvos azt látja, hogy minden körülmény megfelelő: vagyis a magzat több mint 3000 grammos, fejjel befordult a szülőcsatorna irányába, a méhszáj és a méh megfelelő állapotban van, előfordulhat, hogy felajánlja a szülés mesterséges megindítását.

Kétségtelen, hogy vannak ennek előnyei. Az anya már bent van a kórházban, nem kell újra rohannia, az orvos is éppen jelen van, őt sem szükséges később riasztani. Mindenki készen áll és a helyén van. Az indított szülés jóval gyorsabb, és folyamatos kontroll alatt, nagy biztonságban történik. Elkerülhető a túlhordás okozta minden szövődmény.

Az indított szülés hátránya viszont az, hogy a folyamat nem a maga tempójában, a természet rendje szerint zajlik. Tényleg minden gyorsabb, de – amennyiben az anya nem kér érzéstelenítést – összehasonlíthatatlanul fájdalmasabb is. Az oxitocin és egyes zselék olyan iszonyatosan erős méhösszehúzódásokat okoznak, amikhez foghatót normál esetben aligha élünk át. A fájások közötti szünetek is lerövidülnek, ezért sokkal kevésbé van lehetőségünk megpihenni két durva „fájdalomroham” közben, mint a természetes és hosszabban elnyújtott vajúdás alkalmával.

Mindazonáltal a mesterséges indítás egyetlen reális veszélye az lehet, ha a magzat korát esetleg tévesen ítélik meg, és az „időben” történő beavatkozás végül mégis koraszülést eredményez – de erre manapság valójában már alig van reális esély.